Magyar szicsász!

Ismerős fogalom a tőlünk keletre használt "szicsász" vagy a spanyol nyelvterületen ezzel kompatíbile "manyááána". Az el nem intézett dolgot, meg nem válaszolt kérdést, a ki nem adott engedélyt ezen szavakkal elintézni képes népeket a magyar értelmiség kis lenézéssel kezeli. Ha pl. úti beszámolók, vagy elkevert távolról jött postai küldemények, meg nem értett intézkedések egzotikus rémtörténeteiről van szó hagyján...

De milyen a magyar "szicsász"?

Hivatalos fordításról, illetve tartalmilag teljesen azonos fogalomról nem tudok, de legközelebb a "majd" szócska jelentése lehet. Szóval valaminek az elintézése, valamely kérdés megválaszolása csak úgy valamikor, valahol, valaki által személytelenül és határozatlanul történik, ha történik.

Mostanában itt Európa közepén - kötelező tisztelet a kivételnek - rosszabb a helyzet mint a kissé /udvariatlanul és feleslegesen/ lenézett kultúrákban.

Néhány példa:

-Munkát ajánlok egy magántulajdonban lévő, egyébként rendszeres megélhetési panaszokat eregető cégnek. Korábban már működtünk együtt, tehát nem az utcáról érkeztem. Amikor a megrendelés ügyében ott jártam, a cég névadója közölte, hogy majd hív az árajánlattal. Pontosítást kértem, mire a válasz holnap volt. Ennek éppen egy hónapja. Azóta sem telefon, sem termék. /a munkát időközben a konkurencia jól megcsinálta/

- Karácsony előtt jótékonysági felhívást látok a televízióban. A megadott címre küldött imélemet a gép nyugtázta. A karitatív szervezet megbízottját levelemben nevén szólítottam, majd vártam, de válasz nem érkezett. Felhívásra válaszoltam, adni szerettem volna.

- Ismerős tanárt, orvost, üzletasszonyt, kerestem meg egy alkalomra, konzultációt kérve. Mindenki bájos volt, helyeselt, bevállalt, majd a megbeszélt időpontban egy kivétellel randiztunk. A témában semmire nem jutottunk, bár jót beszélgettünk. Nem vették jó néven a láncszem távolmaradását, de az én megbízhatóságom is csorbult. Amikor másnap " felmobiltam" kissé sértetten reagált: ne haragudj, elfelejtettem.

- Országos média fontos embere kért egy kis gondolkodásra, mert hogy:

"neked erről biztosan eszedbe jut valami szokatlan"

Amikor jutott, felhívtam és beszámoltam pihent elmém szüleményéről. Zseni vagy , volt a rövid válasz. /Tudom, hogy ez túlzás, de nem én mondtam/ Egy hónappal később személyes találkozásunk alkalmával "rám kérdezett"

-Hoztad a logót ?

-Miért? Hoznom kellett volna?

-Nem keresett a munkatársam?

-Nem.

...pedig tehette volna mobilon, stabilon, postán, email útján, faxon.

A munkatárs egyszerűen elfelejtette

- Kis hazánkban egyedül álló műszert kezelni képes tudós kap -/na/ megbízást, számára szimpla, de éppen ezért jól fizető munka elvégzésére. A megbízó és a szakember között van két közvetítő, aki mind két félnek jót akar a közvetítgetéssel. Csakhogy nem jön össze a nexus! Többszöri telefon és "imélváltás" után kiderül, hogy a tudós azért nem tudja kamatoztatni tudását, mert speciális műszereinek üzemben tartása érdekében "gyúr". Viszont ezt nem mondja, hiszen ő tudós, aki szórakozott szokott lenni.

A történetek látszólag bagatellek, mégis olyan jelenséget sejtetnek, ami rosszabb a "szicsásznál". Nem arctalan és személytelen pontatlanságról, megbízhatatlanságról van szó, hanem szépen bevállalt, nevesithető, következmények nélküli trehányságról, pofátlanságról, udvariatlanságról. A kommunikációs eszközök garmadája áll rendelkezésre a programok lemondására, az árajánlat, vagy bármi más bemondására, pontosítására, de nem árt megtanulni NEM -et mondani valamire.

A vállalkozói köznyelv vigyorgós - köszikés - sziókás fordulatai, meg az eválajjuk-megóggyuk-leperkájja-efelejcsük típusu üzletek ismertek, de én most az értelmiség világából szedtem össze néhány rossz példát.

Majd hozok jó történeteket is, mert olyanok is vannak szép számmal.

2006-01-27, Debreczeny Zoltán

Reklám-Média

Ebből az írásból kiderül, hogy csak az írhatta, aki a kifogásolt csatornákat, reklámokat fogyasztja. Az utóbbi tíz év médiafertőzésének hatására én is úgy írok-beszélek, ahogy köll. Pongyolán, igénytelenül, kapkodva, kulturálatlanul. Vigyázz médium vagy, utaznak rád. ...hogy én is az vagyok? Igen, de én már észrevettem!

Az utolsó ezredvégi század másodfelében drasztikusan felpumpálták a világgazdaság cápái reklámhólyagjaikat. Minden média nyomatja a vizuálterrort és a fogyasztásgerjesztő sugárnyalábokat, minden dimenzióban. Akciós tévéd előtt reklámozott söröd mellé műfű ízű euroszart ropogtatsz. Bádogdobozokból összerakott sugárszerű fénykard hadonászó, computeragyú emberformák pofozzák egymást flexszikrás műhelymatuzsálem hátterek előtt /ez a film amit nézel/.Közben folyékony fém fölé lógatott technofőhős anyagfáradásának legfeszültebb pillanatában fejedhez vágnak egy jól ápolt újgazdagkutya-eledel reklámszirupot. Utána, mert velük maradtál, meghajítanak egy doboz seggnedvszivattyúval.

Benyeled, megunod, átkapcsolsz, mert még nem rohadt meg távirányítódban a környezetellenségnek számító plüss-nyúl tuningoló elemcsoda. Belevesznél a részletekbe, ha nem pörögne a kereskedelmi csatorna idióta hajú, röhögős, tucatriporter- műsorvezetője. Van aztán egy kamionkaravánból összetákolt sóoldat műsor, ahol a bébiket is előhülyítik ősi magyar kalózdizájn körítéssel. Mint tudjuk ezt a generációt már reklám alatt nemzette az apja, mert az emberi faj a szaporodás idejére sem dobja az akkor éppen felesleges boxert a képernyőre. Vissza a látványhátrány elemzéséhez. Ott vannak azok a túlvilágított, körbeülős, egysómenes barmságok, amikor a zsoldért kurjongató, nájlonhangulatú publikum pavlovlámpafelírat felvillanására őrjöng egy jóízűt. Tökmindegy, hogy lutrit húznak, vagy rózsát szagolnak, heten, szépen száll a vizuálfing. Más: a zseléfejű fölteszi a bérközönségnek a zseniális kérdést, milyen kulturális műsora van a mi /szenny- / csatornánknak? A válasz valami előre koreografált műtévedés, amire a kórus műröhög. Tévedsz kishülye! A mi tévénknek nincsen kulturálisműsora, pénzre gyúrunk.

Vedd észre korosztályom, hogy tüdőlebenyig be vagy szívatva. Húzd be magadon a féket, ne vegyél be minden fekálgranulátummal ízesített szürkeállmány sötétítő, stoppolásgerjesztő, apokalipszis csináló ökörséget. Van egy voksod, szavazz a kulturára, válogasd meg mit nézel, olvasol. Végy erőt magadon, de komolyan! Hallgass félóra klasszikus zenét, olvass el naponta egy rövid verset, nézd, hogy amíg a PART-on tartod a szemed, nem megy a háttérben az a neonszínű trágyafolyam, amiről fentebb elmélkedtem. Remélem, hogy a következő számunk is PART-ra száll itt Almádiban még a 2000-ik nyár előtt. Vitatkozz velem! Írj valamit! Válaszolj, addig sem tévézel, vagy vásárolsz!

Meg én sem....

2005-12-15, Debreczeny Zoltán

Tattó

Ballagok a Balaton nyáresti forgatagában. A hatvanas években pont ezeknél a gombáknál nyomta a kezembe bölcs apám a félliteres tejeskriglit, hogy innám meg a jó pasztőrözött italt a még jó meleg vajaskifli mellé. A sült hal szaga megszokott módon kutyulódik a sör és a veríték orrpróbáló illatkarikatúrájához. Nem szívesen veszem tudomásul, hogy ez a "minőség" konzerválódott a századezredvég napfogyatkozással továbbértékelt nyárestéjéig, - mégis részese vagyok!

A halszag "áthalakszik" az utca másik oldalára, ahol néhány meggondolatlan ifjú nem honi, hanem világdivatnak hódol. Lámpafény, telefoncsörgés, gépzümmögés, veríték. Szőke germán lányka aligtizenéveit tapossa bunkótalpú cipőben és már nemtökfehér melltartópántban. Ott ül a mester keze alatt, és átszellemülten tűri, sőt fizet érte, hogy egy életre megjelöljék, bekenjék bőre alá a holnapszín festéket. Internet-katalógusból származó törpeharcsát vagy zsebsárkány-bélyegmotívumot karcolnak a dekoltázsára. Büszkén ül, miközben barátai böngészik a papírra nyomott billoggyűjteményt, hogy majd ők is odatartsák valamelyik testrészüket.

Vissza a hatvanas évekbe...

Napszítta inas barna legény lődörgött a facsónakok kalózvitorlások "fábridizájnok", rántotthúsfaló szaténfürdős szakszervezeti-nőtanácsi beutaltak forgatagában. Lehetett úgy tizenhat éves és büszkén viselte bal alkarjára írva az "anyám"-at, ujjain az 1949-es alváz vagy évszám tetoválását. Szülői intelem nyomán, jógyerekként undorodtunk ettől a megjelöléstől. Évekkel később fehér ingben, nyakkendőben, most is barnán és inasan, de már őszülő halántékkal láttam viszont egy asztalnál a lődörgőt. Az alkarját figyeltem - sebhely. Az ujjain szintén... Nem tőle tudom, hogy az egyébként értelmes és sikeres embert mennyire hátráltatta iskoláinál és karrierkovácsolás közben az éretlenség és a hülyeség tintakék öröksége. Tény, hogy a mai divatmotívumok precízebbek és sárkányosabbak "anyámnál" de... A lényeget illetően semmi sem változott - a hovatartozást a bőrbe juttatott festékkel jelezni egy életre - feleslegesen. Nyilván jó üzlet annak, aki csinálja, jó balhé annak, aki tűri.

Látom a jövőt!

Harmincas üzletasszony húzza össze magán a Kaufhallés konfekcióblúzt a birodalmi bőrgyógyász előszobájában. Bemegy, félrehúzza akkorra már tiszta és valóban aktuális melltartóját, megmutatja a tattónyúzó bőrdokinak a ráncos, eltorzult pofájú sárkánymúmiát, amin elaludt a gyereke szopás után, amit nem szeret Günter, aki a hatvanas években velem együtt nem szerette "anyám"-at.

Tattósok! Tuti a jövő, csak ki kell találni és tanulni a nyúzástudományt, a kuncsaft visszajön!

Gyerekek! Bízom abban, hogy vannak apáitok, akik tű helyett vajaskiflit nyomnak a kezetekbe...

2005-11-20, Debreczeny Zoltán

Őskajánok - ha találkoznak!

Mi az az esemény, körülmény, misztérium, ami az ország végein dolgozó kulturmunkásokat összehozza? Valószínűleg a lelki, és gondolati rokonság, vagy valami más is?

Színes magazinban olvastam a francia Leeman házaspárról és az Őskaján étteremről. Később a kulturális médiában többször találkoztam a hely zenei, képzőművészeti és karitatív eseményeinek a jó hírével. Évtizede járom a nyugat-európai képzőművészet színtereit.

Rendeztem kiállítást gótikus erdődben Ingolstadtban, tipikus galériában Padovában. Uniós székházban Münchenben, de plazában is, ugyanitt. Festettem utcán, erdőben, iskolában és múzeumban, könyvtárban és hajón. Keresem a szokatlan, bátor, szabad, dolgokat és helyeket, bár kerülöm a polgárok pukkasztását. (Ezt Alfred Jarry és Lennon csinálta jól...)

Az őskaján étterem az értő betérőnek valamennyi érzékszervét jól tartja! Etet, itat, mutat, gondolkodtat, értelmesen szórakoztat. Miután nekem is van mutatni valóm, rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Hozom a magam tégláját abba a jó szándékból, gasztronómiából, civil mecenatúrából, művészetből és sznobériamentes designből és sok-sok udvariasságból épített házba, amit Őskajánnak hívnak.

Azonban van még valami, amit el kell lesni a vendéglátóktól. Anne asszony és Pascal úr nagyon humán módon hozza magát helyzetbe. Nem használja a reklám, marketing, PR fogalmilag lerágott csontjait, viszont művészeti- és evőeszközöket, finoman fűszerezett, étkeket, no meg borokat biggyeszt szokatlan cégérére. A gyomrára és szellemére egyaránt gyarló ember elolvad és betér.

Reklámokat illetően egyébként nagy szkeptikus vagyok. Csak azt veszem be és magamhoz, amit látok-értek és amit nekem szántak. Figyelem, hogy mikor, mivel vezetnek meg, hogyan vesznek le. Ha nem tapasztalom a pénz és a blöff csapdáját, jövök és fogyasztok mint a (sajnos nem elég éber) társadalom általában.

Amikor az Őskaján-béli kiállítás anyagát a helyszínre szállítottam, kezet ráztam a hely szellemével. Gourmandkodtam egyet, de elkövettem a nagy hibát. Az autómat magam vezettem... Ha soraim valóságának tartalmára és az étterem kínálatára kíváncsi, látogasson Tolcsvára.

2005-10-12, Debreczeny Zoltán

KIÁLLÍTÁSOK MEGNYITÓJA

Minden kultúrszakmának megvan a maga ceremóniája. A művészetek szakreferensei a múzsák jól tudják, hogy követőik mikor dolgoznak, mikor adminisztrálják magukat, és hogyan tartják ünnepeiket. A próbákat követi a színházi premier, azt meg a bankett, majd némi katzenjammer mellett újság és kritika emésztés kezdődik. A nyomdaillatú kötetek első példányait tipizálható rituálé után dedikálja a kortól függetlenül kimerült, de korfüggően toll-, írógép-, vagy klaviatúra bajnok .

A képzőművészek kiállításuk megnyitóját tekintik amolyan szakmai szentestének, amikor minden és mindenki a helyére kerül, ahol a levegőben gyertyák füstje helyett száradó virnájsz illóanyaga érződik. A megnyitót is azért hívják franciásan VERNISSAGE /fernisszázs/ -nak mert a klasszikusok legutoljára ezt a lakkréteget kenték a műre.

A fernisszázs olyan esemény, ahol azonos érdeklődésű, esetünkben műbarát emberek néhány félórát töltenek egymás társaságában. Mindenki jön valahonnan, mindenki magával hozza személyes érdeklődését és érdekét, mindenkinek van valamilyen viszonya ahhoz az ügyhöz, amiért jön. Ennek az eseménynek van helye, időpontja és időtartama, szervezője és résztvevője lelkes híve és elszenvedője. A megnyitó ceremónia egyformán zajlik magyarul és "eurul", néznivalót és hallgatnivalót, no meg enni - innivalót, mi több közönségét illetően egységes szerkezetű.

A témával úgy foglalkozom, hogy én is részese és érdeklődő - érdekeltje vagyok ennek a mikrovilágnak. A szokásokon és sablonokon nem tudok és nem is akarok változtatni, vagy talán mégis ?

Tehát:

Az előzmények: a művész megkapja a kiállítás megrendezésére vonatkozó felkérést, vagy levelet, engedélyt, vagy lehetőséget attól függően, hogy a meghívó vagy a meghívott tesz-e anyagi és erkölcsi értelemben mérhető szívességet a másik félnek az együttműködéssel.

Ezt követi

Az alkotói folyamat, ami személyenként változó mennyiségű festővászon vagy terméskő vagy bádog, cigaretta és-vagy nagyfröccs elfogyasztása mellett, magasra ugró telefonszámla kíséretében zajlik. E terminus kinek terhességet, kinek állapotot, kinek áldott állapotot jelent attól függően, hogy szereti-e azt amit csinál, amit tanult, és amihez ért.

Közben zajlik

A szervezés, amit egy nagyon jellegzetes figura bonyolít. Ő a meghívó fél képviselőjeként mindenkit ismer, mindenkinél jobb ítész, mindent tud a szakmáról, és ami a legfontosabb, ő írja alá a számlákat... Jellegzetes művészköri ruhákban jár. Dohányzik, és nemétől függetlenül viseli a befőttes gumival hátul összekötött népművelőfrizurát. Ha mégsem ilyen, akkor az a személy ilyen aki a háttérből Őt irányítja.

- 2 -

A hely adott

A kiállítóhely sokféle lehet. Vannak népies galériák pajtában és kocsmában, csűrben és szómakazalban. Vannak az urbánusak metróalagút vakvágánya mellett, és vannak szép államilag megfinanszírozott fehérfalú autentikusak. Vannak extravagánsak és diszkréten mecenáltak, vagy harsányan sponzorált képzőművészeti elefántcsonttornyok. Jó hogy vannak, jó, hogy sokfélék.

A műveket a hely falára akasztják szögre, vagy galériasínre. Megvilágítják nagyszerű fényekkel, vagy sötétbe burkolják nagy fényérzékenységük, értékük miatt. Egyes műveknek a töksötét tenne a legjobbat...

Valaki majd beszélni fog.

A megnyitó megnyitója nagyon fontos ember. Ő az a személyiség akit vagy a művész, vagy a szervező kér /jó/ fellépésre. Lehet képzőművészetben jártas penge profi, de lehet jó svádájú arc is, akit öröm hallgatni. A gyakorlat szerint mégis az beszél, akiből a pénz beszél. A múzsák és egyéb istenek mentsenek a szereplés kényszerében szenvedő politikusoktól.

Kellék

A nyomda készíti a meghívót és a katalógust. Ezek minősége ,léte és színessége attól függ, hogy ki, és milyen összeget akar, vagy tud a tervezőgrafikusra, a postára vagy magára a nyomdára szánni. A nyomda ördögét sok szövevényes érdekrészlet irányítja a háttérből.

Kellék

A pohár is, mivel a kikészített ásványvizes és borospoharak száma utal a szervezők látogatók számát illető prognózisára. A büfézés tízedik percében még fel nem fordított poharak és a már kézbevettek aránya utal arra, hogy sokan vannak-e ?

A meghívottak

Fontos emberek, mert utólag az ő létszámuk adja a választ arra az udvariaskodó és megválaszolhatatlan kérdésre, hogy: hogy sikerült a kiállítás?

Konkrétabban

A művész hozzátartozói, beleértve a szemefénye lemenőket, akik már készülnek a művészpályára, illetve a jó nevű felmenőket, akik a pálya elején gyakran jeleskednek protekciófelelősként. Nagyon fontos hozzátartozó és sponzor az a nagymama, aki a ceremónia töpörtyűs pogácsa beszállítója.

A művészkollegák udvariasan eljönnek a megnyitóra, mert legközelebb az ő tenyerük izzad a saját megnyitójukon. A kiállítás nem érdekli őket, annál inkább az, hogy adtál-e el valamit ?, de ezt nem kérdezik hangosan, csak úgy belülről gondolják.

A sajtó mostanában nagyon fontos. A főszerkesztő személyes szimpátiája delegálja a tollat, kamerát, ettől függ a műsoridő, vagy a flekkek száma is. A sajtó jelenléte a közönséget viselkedésre serkenti. Ha ég a kamera kis piros lámpája, forog a riportermagnó orsója kiegyenesednek a hátak elővillannak az új fogak, behúzódnak a régi pocakok és képmutatóbbak lesznek a gondolatok. A VIP-ek fontos beosztásuknak megfelelően öltönyben, nyakkendőben veszik ki részüket a szertartásból. Nagyon jó, hogy van csendes értő támogató, és nagyon nem jó, hogy van aki a megnyitó forgatagában napraforgószerű nyakkal keresi a TV kamerát, mert kényszert érez némi semmit mondásra.

- 3 -

Lepukkant értelmiségi sajnos egyre több akad! Neve minden kiállítás-szervező protokoll listáján megtalálható. Jelen van, mert finom a pogácsa, potya a fehérbor és sok a sorstárs, akivel meg lehet váltani a világot.

Néni a szomszédból, aki éthordóval jön és idő előtt zabál noha eleve kövér, aki megsértődik, ha rászólnak, aki elviszi a pohár bort az urának, majd a poharat sem hozza vissza, mivel az "átkosok" valamelyikében rekvirálták a poharait azok a mocskosok.

Átlag tárlatnéző kevés van, de van! Ő a megnyitó másnapján csendben műélvez...

Amikor minden és mindenki együtt van, elkezdődik maga a megnyitó, pontosabban negyedórás késéssel, mert a pontos többség alkalmazkodik az elkéső kisebbséghez. A szervező belibben, bemutatja, felkéri, megköszöni. A VIP mondja-mondja hosszan és többnyire unalmasan.

A szervező behívja a szomszéd zeneiskola jobbsorsra érdemes növendékeit, hogy addig húzzák a magukét amíg a jelenlévő nagyi szemében megjelenik a büszkeség első könnycseppje.

A zenei élvezet után következik a virágcsokor átadása valakinek, aki ezt az egészet megcsinálta, elviselte a művészt, aki anyagilag támogatta az egészet, vagy a felét...

A felét akkor, ha a kiállító művész a múzsák nemzete másik felének alkot.

A szervező végül felkéri az addigra türelmét veszített megjelenteket, hogy tekintsék meg a kiállítást és látogassák meg a büfét. Ilyenkor fontos megemlíteni a borsponzor pincét.

A VIP-viselt, zeneterhelt türelmét vesztett rogyadozó lábú publikum egy emberként tódul az asztalhoz ahol elálló kisujjal falni kezd.

Mindenkit legyőz eddig titkolt gyarlósága. A dohányosok rábuknak a szenvedélyre és annyira már félrevonulnak, hogy a huzat a füstnek csak háromnegyed részével bombázza a passzívokat.

A fehér bor is ízlik, a kisujjak itt is elállnak...

A Büfé környéke mégis tartalmilag fontos !

Itt lehet kibókolni némi pénzbeli támogatás általában be nem tartott ígéretét egy-egy fontos emberből.

Itt lehet büntetlenül cikizni annak a kiállítását akit a fontos ember ideológiai okból nem szeret.

Itt lehet megtudni, hogy merre mennek, kik mennek az úton, Pl. közpénzből külföldre, kiállítást rendezni, kitüntetést átvenni.

Itt lehet informálni és dezinformálni, dicsekedni és gratulációt fogadni.

Itt lehet szintén szimpátiafüggő hangsúllyal megemlíteni a másik művésznek, hogy láttalak a tévében. Itt ismét feltehető az a kérdés, hogy hogyan sikerült a kiállítás , mire a megkérdezett itt nyugodtan válaszolhat amit akar, mivel az ilyen kérdések csupán a ceremónia kellékei.

Összefoglalva

Itt lehet forrásanyagot találni a testbeszéd- és őszinteségteszt témájú disszertációkhoz. A háttérben közben képek lógnak a falon, szobrok állnak posztamensen, de ezt hagyjuk, mert ez nem is fontos. Tapasztalataim birtokában lejegyeztem, és a rajtam való számonkérés kockázatával közzétettem.

Veszprémben, 2004. áprilisában, az únióba lépés küszöbén

2004-04-24, Debreczeny Zoltán