Playboy magazin

(A kép megnyitásához kattintson a feliratra)

2006-03-01,

Szellemi környzetünk állapota

Szellemi környezetünk állapota címmel tart közös rendezvényt az Eötvös Károly Megyei Könyvtár és az ITTMOST Egyesület február 24-én, csütörtökön 17 órától.

Az est folyamán Bakács Tibor Settenkedő "Azt gondoltam" - Az idiotizmus kapujában? című előadását hallgathatják meg az érdeklődők, míg Dr. M. Tóth Antal "A mező a fűtől zöld" címmel jelzi mondanivalóját. Amit ígér: elmélkedés az egyénről, a közösségről, a nemzetről, Európáról, az emberiségről, a virágról, a csokorról és... a madzagról. Debreczeny Zoltán arra keresi a választ, hogy lehet-e populáris színtereken autentikus (képző)művészetet szolgáltatni? - Avagy mikor vetkőzzük le kulturális előítéleteinket? A műsorban közreműködik még a Veszprémi Egyetemi Színpad.

2005-08-11, Balla Tibor, Dunaújvárosi Hírlap

Debreczeny Zoltán a Pannonia Galériában

A szerző hathatós közreműködésével rendkívül közvetlen módon nyitotta meg Bayer Ilona újságíró Debreczeny Zoltán festőművész 30-ig látható kiállítását a Pannonia Galériában (Várkerület 75.).

A kiállítás látogatóját legalább két dolog érinti meg visszavonhatatlanul, amikor végighalad a kiállított fotó, rajz és színes munkák előtt.
Az első mindenképpen a tárlat személyes volta, annak bizonyítása (bizonygatása?), hogy a festő maga sem kivétel az alól az alanyiság alól, amivel témájához Debreczeny Zoltán közelít. Ugyanazzal a kritikus, kicsit irónikus, szarkasztikus megfogalmazásban kerül ki keze alól a családi portré, mint a társadalom és művész-ítészet. Bizonyíthatóan nem tesz fel külön szemüveget akkor, amikor a közvetlen környezetéről beszél, mint amikor széles érdeklődésre igényt tartó témákat jelenít meg a képeken. Ha az irodalomban Cyrano-t említem, akkor járok talán a legközelebb az ismert típusok közül az általa képviselthez.

A másik dolog feltétlenül a színek intenzivitása. Talán a kor, talán a később felvetett műfaj jellege az, ami magyarázza a rikító, mellbeverő, felhívó jellegű színhasználatot. Nyilván a klasszikus emlőkön nevelkedett nézőnek ez, ha annak folytatásaként próbálja értékelni a Pannónia-beli tárlatot, túlzás. Ilyenkor fordulhat elő az a helyzet, amikor klasszikus értelemben a virtuóz rajzok lesznek azok a művek, amelyek közelebb fognak állni a látogató szívéhez.

Úgy gondolom, hogy amennyiben nem kicsinyes bírálatként, lesújtó minősítésként használjuk a kifejezést, s erre itt semmi okunk, akkor nyugodtan kimondhatjuk, hogy a Pannónia Galéria falain színes karikatúrák függenek. S ebben a műfajban nagyon-nagyon jók - szellemileg és technikailag is - a képek, a Lúdas Matyi legjobb éveire emlékeztetnek, s gondolom a szerző sem lepődik meg túlságosan attól, ha a művek stílusához, a karakterekhez, a technikához nagyon sokan a Sajdik nevet alliterálják: az ő alakjait látjuk itt viszont, telítenek el vidámsággal, ismertetik fel velünk a dolgok fonákságait.

Meg vagyok győződve arról, hogy nagyon jó dolog egy ilyen derűs, vidám képpel együtt élni. Egy-egy alkotás megadhatja az egész napi önkímélő életmód alaphangját. Sokan gondolunk hasonlókat, de Debreczeny Zoltán fogalmazza meg képben, felhívó, talán még plakát-jellegűnek is mondható karikatúrában ezt úgy, hogy ki lehessen állítani, hogy sokaknak el lehessen mondani. Úgy, ahogyan a modern világ ezt be tudja fogadni, meg tudja emészteni.

2004-09-01, D.I.

Írás-Kép Galéria Ex?

Debreczeny Zoltán festõ hosszú évekig a veszprémi városházán dolgozott, ahol építészként a vár és a város rekonstrukciójában vett részt, késõbb a kultúrába is belekóstolt. Az elmúlt években GYES-en volt unokájával, s eközben indította az Írás-Kép Galériát, mely tavaly decemberig üzemelt a belvárosban.

Index: - Hogy indult az Írás-Kép Galéria?

Debreczeny Zoltán: - Egy barátom a kezembe adta egy üzlethelyiség kulcsát azzal, hogy csináljak benne valamit. A galéria mûködésének egy éve alatt csak a saját rezsijét tudta megtermelni, de hasznot nem hozott. 2003. márciustól december 31-ig mûködött a maga stílusában, de január elsejétõl már csak a nevünk van kint, illetve egy tabló, ami arról tájékoztat, hol érhetõ el új galériánk.

Index: - Mi volt az Írás-kép sajátos stílusa?

DZ: - Abban különbözött a többitõl, a jobbaktól, hogy csak az én képeimet mutattam meg ott a nyilvánosságnak. Most egy fiktív személyt fogok bántani, de azokat a festményeket, amiket én csinálok, egyszerûen más nem tudja eladni, ügyesen kínálni. Aki bejött, és szerette a festményeimet, azt kérdezte, ki festette õket. Ilyenkor a nejem, aki grafológusként ott dolgozott, telefonált, hogy jöjjek, mert keresnek. Tehát a tapasztalat azt mutatja, hogy hiába lenne alkalmazottunk (akinek még a bérét is ki kellene termelni), ha egyszer úgyis velem akar megismerkedni az érdeklõdõ. Az, hogy a galéria eltartotta magát, nagyon jó, de kevés, s ezért úgy gondoltam, változtatni kell. A nemsokára megnyíló veszprémi plázában lesz a következõ helyszín, ahol a patinás Reider optikus család legújabb boltjában próbálkozunk valamivel, amitõl ott, a szokásos hungarian pláza-fílingben az az üzlet különbözni fog a többitõl. A Mûterem Optikában a szabad falakat arra fogjuk használni, hogy eltakarjuk valamivel, ami nélkül egy optikus tudna élni, de most nem akar.
Tervezünk cd-bemutatót, könyvdedikálást, beszélgetéseket; szeretnék majd festeni a helyszínen; szeretném, hogy az, aki meg akarja mutatni a fotóit, megmutathassa; ha valaki ott akar játszani a hegedûjén, hát tegye. A bolt nem eladná a mûveket, hanem elérhetõvé tenné alkotóikat.
Vannak festõk, akik visszavonulnak, elbújnak, saját magányukban csinálják a képeiket, én pedig kommunikatív vagyok, s az Írás-Képben az ilyen típusú kontaktus számomra nem volt elegendõ. Muszáj kimennem a promenádra, és ott kapcsolatba kerülni az emberekkel. Pillanatnyilag egy gyõri galériával tervezgetjük a nyári "utcakunstot"...

Index: - Teljesen más elképzelése és célja van a galériával, mint egy hagyományos képtárnak.

DZ: - Klikken kívül is van élet, de - félreértés ne essék - van azon belül is. Roppant módon szeretem azt a fajta galériát is, amit pl. Hegyeshalmi László csinál. A képzõmûvészet elefántcsontpincéje az. Régen ki kellett volna onnan hozni a napvilágra, mert jó. Egyszerûen neki más a célja, de a világ attól szép, hogy sokféle. A mûvészetben nincs konkurencia; én azt szeretném, ha minden bokorban galéria nõne, s az enyém csak az egyik lenne, ahol el tudom mesélni, mi lóg a falon. A hûvös, elegáns, autentikus galériákat nagyon tisztelem, de az ilyen nekem nem elég életteli.

Index: - Honnan e szemlélet?

DZ: - Nem magam találtam ki ezeket. Az ember sok mindent hoz kívülrõl, külföldrõl, és szintetizálja a látottakat. Van egy nemzetközi képzõmûvész csoport, akikkel Európa több helyén kiállítottunk, s most õsszel pedig Kaposvárra megyünk az uniós csatlakozás kapcsán. Elõször 1993-ban, Münchenben egy plázában kaptunk egy kb. 400 négyzetméteres helyiséget arra, hogy ott fessünk, amíg az üzletet ki nem tudják adni. Három dolgot kértek: takarjuk le a padlót, ne öntsünk a WC-be festéket és ne verjünk szöget a falba. Ennyi.
Gondoljunk bele abba, hogy Veszprémben és annak plázáiban hány üres, kiadatlan üzlet van! És hány látogatóra váró, helyéhes, fényéhes képzõmûvész van a megyében!? Én helyzetbe tudom magam hozni (azt mondja rám az egyik barátom, hogy "ha úgy tudnál festeni, ahogy tudod magad riszálni, akkor egész tehetséges lennél"). Az a müncheni kiállítás a plázának semmibe nem került, mi meg nem vertünk szöget a falba. Veszprémben egy ilyen ötletre az üres üzlet tulajdonosa azt kérdezné, hogy mennyit fizetek. Itt azt gondolják, hogy nem adom oda a boltomat, mert hátha valaki jól jár.

Index: - Ez mind nagyon szép, de mibõl él meg, ha a galéria profit nélkül üzemel?

DZ: - Családi betéti társaság formájában több lábon állunk gazdaságilag. A grafológia, az intim-torna, a reklámgrafika és a képek együtt hoznak némi hasznot. Ha dicsekszünk vagy siránkozunk, nem marad idõnk a szellem termékeit megteremteni. A jó mû - akár elhangzik, akár leíratik, akár falra kerül - eltartja magát. A jó kenyér az asztalra kerül, ami pedig száraz, ízetlen, formátlan, pancser, azt nem veszik meg. Ha túlkínálat van, nem nyúlunk ahhoz az áruhoz, ami nem esik jól.
De "valamibõl élni" nem csak gazdasági tényezõ. Festeni muszáj, és ezen kívül engem a közléskényszer hajt.

2004-05-06, Kamil

Grafológiai személyiségkép Debreczeny Zoltánról

Debreczeny Zoltán kézírásából kibontható egy állandóan éber kritikus, aki folyamatos és gyors képzettársításai segítségével, gondolkodását nem a hétköznapi, logikus következtetések mentén terelve, egyéni látásmódja eredményeként szókimondóan kicsúfolja saját és embertársai gyengéit.

Mindig kész elméleti vitákra, miközben elveihez körömszakadtáig ragaszkodik, azaz többnyire meggyőzhetetlen. Másokat azonban szívesen és jó szándéktól vezérelve próbál meggyőzni igazáról. Ebben segítségére van intelligenciája, szépírói talentuma, bölcselkedő, filozofikus hajlama és fejlett beszédkészsége. Erős, önálló egyéniség. Látszólagos extrovertáltsága mögött egy zárkózott, elkülönülő, önérzetes, érzelmileg sérülékeny, érzelmein keresztül megérinthető, büszke ember húzódik meg. Egyéniségében egyaránt megtalálható a másikért, a közösségért áldozatra törekvő, gondoskodó ember, és a kisebb közösségbe beilleszkedni nem tudó, korlátokat nem tűrő magányos gondolkodó.

Írásában nem láthatók művészi allűrök. Kényszeresen rend- és tisztaság szerető. Pedáns és sokszor aggodalmaskodó, céltudatos és előrelátó. Gondolkodásában, mindennapi életvitelében rend és rendszeresség van.

Erős önmegfigyelés jellemzi, retteg a megmagyarázhatatlantól, az ésszel fel nem dolgozható múlandóságtól. Nem mindennapi, fanyar és pajzán humorával képes oldani a benne felhalmozódó feszültséget, bár viselkedése időnként indulatkitörésekkel tarkított. Nehezen viseli a stresszt, sokszor türelmetlen, de mindig talál megoldást a külvilág változó feltételeinek kivédésére.

Nem vágyik egyetlen közösségben sem vezető szerepre, de elvárja a figyelmet, igényli az elismerő szót és a szeretetet. Saját észlelése szerint azonban csak ritkán kapja meg az áhított szeretetet és csodálatot, hiszen nagyon kevés azoknak a számára hiteles embereknek a száma, akiket igazán közel enged magához, ezért krónikus magányérzettől szenved.

Kreatív, ötletgazdag, folyamatos fejlődésvágy sarkallja, érdeklődési köre széles. Jó formaérzéke van, és ügyesen bánik az anyaggal. Megszerzett, alapos elméleti tudását képi memóriában raktározza.

2004-04-09, Dr. Ravasz Bernadett Okl. grafológus

Mesélő festő

Debreczeny Zoltán szívesen mesél képeiről. Ugyanazt festi, amit szavakkal elmond.

El kell hinnünk neki, hiszen látjuk, hogy ilyen világ is van. Ironikus, játékos, egy-egy fonák gondolatot hordozó, néhol mégis Chagallt idéző, színes-tarka világ. Másutt rajzos, a festészettel szinte csak rokonítható, mozgalmas képelemek sorakoznak egymás mellett.

Debreczeny Zoltán régen házakat tervezett, alpinistaként hivatalnokoskodott, mára mégis csak a festésnek él. Tizenkét éve tagja a Frekvenciák nevű, európai zászló alatt "hajózó" nemzetközi alkotócsapatnak. Ma már sokan elfogadják így, ahogy van, képeivel és vállalt bogaraival:

- Látja, itt például az ornitológus madaraival társalogva a hivatásával azonosul, amíg súlyát is elveszíti. Egy másik képen a jellegzetes figurák nem létező kötél húzásába feszülnek a szakadék két oldalán. Szakadék szélén kötelet húzni vagy nem normális, vagy nem korrekt dolog. Erőm tudatában, abban bízva nem rántom a másikat a gödörbe, míg - ha tisztában vagyok gyengeségemmel - miért hagynám magam berántani? Kicsit ars poeticus. Szakadék alatt művészek sandítanak egymás üres vásznára. Festés helyett egymással foglalkoznak, tehát a vászon üres marad. Ez a gondolat természetesen az intrikát és az ötlettelenséget csipkedi.

- A festők többnyire nem szeretnek beszélni képeikről! Önt miért hajtja a közlés kényszere?

- Mondták már, hogy nem kellene egy mondatban elmesélni a világtörténelmet, de én azért igyekszem, így szeretem. Biztosan nem véletlenül látta bennem Réz András Hrabal figuráját, Pepin bácsit.

- Mit szólnak mindehhez a kollégák, a szakma?

- Hála istennek nem tudnak mit kezdeni velem. Európában megértik, befogadják, örülnek a szokatlannak. Szerencsére itthon is van sok-sok progresszív gondolkodó, aki örül annak, hogy ilyen is van, mi több, "díjazza azt a pofátlanságot", amivel átlépek egyes szabályokat. Fontos pontosítani, hogy nem tagadom a művészet szabályait, csak átlépem.

- Vállalja, hogy elmekórtani eset, amikor újrarendezi a világot?

- Ha sikerülne, vállalnám, mivel csak próbálom, vállalom... Feleségem grafológus, jól ismeri az írásomat, többet tudna mondani erről. De nézze meg inkább ezt a képemet: Klimt után én is festek virágokat. Ez egy kollázs, ahol a figurák zöld mezőn ücsörögve csodálják Klimt festett virágait. Vagyis miközben nézzük a csodát, mi is egy csodás környezetben vagyunk. Az a lényeg, hogy mindent éljünk meg, éljünk át úgy, hogy az teljes legyen.

2004-03-01, Találkozások magazin

Fülszöveg

2003 januárjában azért fordultam gondolatigénnyel Benedikty Béla dramaturghoz, mert vasárnap hajnali rádiójegyzetei jó szellemi kovászt adnak képeimhez.

Íme egy divattervező a 19. század 30-as, 40-es éveiből. Építészből lett azzá.

Papírtekercsekkel a hóna alatt éppen elindult hazulról, a Kensington közelében lévő, nem egészen egyhektáros területre rendeltek tőle házat. Blandings-ből készült a fővárosba költözni az earl jószágigazgatója, vérszegény, riadt mosolyú, hirtelenszőke feleségével. Nem volt könnyű kuncsaft a szélesarcú, darabos modorú gazdaember és a maga szelídnek látszó modorával igencsak erőszakos asszony - legyen az épületen saroktorony, vagy ne legyen.

Végre eldöntötte: visszaadja a megbízást. Nem épít többé vidékieknek. Ebben a pillanatban három szakadt ruházatú alak bukkant fel, építészünket visszalökdösték a házba. Bill Sykes volt két másik tolvajjal. Azért jöttek, hogy megbízást adjanak, tervezzen ruhákat, cipőket, kalapokat, sálakat a londoni alvilágnak és a szegénynegyedek népének.

Hamarosan elkészültek az első tervek, de mert Bill Sykes-nak nem volt semmi humorérzéke, ordítani kezdett. Hogy ezek a vacak holmik túl színesek, és gúnyt űznek a tolvajok fejedelmének méltóságából. Építészünk erre elkövette azt a hibát, hogy közölte, nézete szerint a tolvajok fejedelme pillanatnyilag még Fagin, de hamarosan Twist Oliver lesz az. Bill Sykes erre leszúrta.

Debreczeny Zoltán néven reinkarnálódott a 20-21. század Magyarországán. Ott folytatta, ahol Londonban abbahagyta az 1840-es évek végén. Nem hajlandó többé házat tervezni, sem vidékieknek, sem fővárosiaknak, megmaradt divattervezőnek a londoni alvilág és a szegénynegyedek népének csinál ruhákat. Mindössze annyit változott, hogy minden ruhatervhez ír egy-egy színdarabot is. Groteszket, olykor kissé keserűt, de a darabok mögött mindig ott lebeg egy furcsa hang: Debreczeny halk, ironikus nevetése.

2003-01-01, Benedikty Béla

ANEKDÓT

2002 évben Réz András filmesztétát kértem meghívóim ajánlószövegének
megírására

Debreczeny Zoltánnal úgy vagyok, mint Bohumil Hrabal -egyébként saját rokonságából mintázott -hősével, Pepin bácsival. Csak míg Pepin bácsi végtelenül kígyózó mondatokban meséli nehezen kibogozható anekdotáit, Zoli- szerénység és tömörség! -akár egyetlen képen is el tudja mondani a maga édesbús, fanyar, ironikus vagy groteszk történeteit. Faramuci kis világocskákat teremt, amelyek nem viselik a derékszöget, cseppet lebegnek, és olykor még egy kis csoda is megesik bennük. Képei tele vannak történéssel. Fölösleges keresni bennük a termékeny pillanatot, hiszen műveinek belső dramaturgiája inkább a képregényéhez hasonlatos- egyetlen kockába sűrítve.
Hogy meg lehet-e ezzel váltani a világot? Semmiképpen. Az anekdoták nem erre valók. Debreczeny Zoltán ahhoz segít hozzá bennünket, hogy képesek legyünk nevetni a világon, hogy közelebb keveredjünk az irónia és az önirónia nemes művészetéhez. Képei könnyedek, fanyarak és ízesek. Hasonlatosak a szép száraz fehérborhoz. Megoldják a társaság nyelvét, közelebb hozzák egymáshoz az embereket, fogyasztásuk segíti az emésztést, és jó érzéseket hagy maga után.

2002-01-01, Réz András